4×4 láb boldogság a Pilis lankáin

Sok ló- és kutyatulajdonos nagy vágya, hogy egyszer minden állatát otthon tudhassa, de kevesen tudnak vagy mernek belevágni. Kövesi Eszter élete sok szálon kötődik négylábú barátaihoz, és nemrégiben ezeket a szálakat sikerült egybefűznie. A lovakkal és kutyákkal való pilisi életéről mesélt nekünk.

Induljunk a kezdetektől, hogyan jöttek a lovak és a kutyák az életedbe?

Amióta az eszemet tudom, hatalmas állatrajongó voltam, gyerekkoromban popsztárok poszterei helyett, leginkább lovak és kutyák képeivel díszítettem a szobám falát. Egy panelben éltünk tizenéves koromig, így viszonylag későn lett saját állatom, a szüleim pedig nem tudták akkor még megengedni, hogy lovagolni járjak, beértem a legelők melletti ácsorgással és álmodozással. Amikor kertes házba költöztünk, lett először kutyám és cicám, lovagolni pedig csak az egyetem alatt kezdtem tesi óra keretein belül. Később fotósként imádtam fényképezni a lovakat, évekig a Lovas Nemzetnek is fotóztam, pszichológusként pedig egyik szakterületem a lovasterápia lett. Első lovamat, Lizát a húszas éveim végén vettük, második lovam, Kalóz pedig már terápiás lóként avanzsált nálam. A kutyák is mindig párban jártak a hosszú évek alatt, mindenki matuzsálemi kort élt meg, jelenleg Folti és Panni képezi az itthoni falkát.

Gyerekkori vágyad volt az is, hogy egyszer minden állatoddal együtt élhess, hogyan valósult ez meg?

Lassan tizennégy éve tartottam már lovat különböző lovardákban, néhány hely kivételével, szinte folyamatos aggodalom volt bennem, hogy épp hogy vannak, kiengedték-e őket aznap karámba, milyen takarmányt kaptak, vagy azon szorongtam, hogy hány napja nem voltam kint náluk, és le kellene már mozgatni őket, folyamatos versenyfutás volt az idővel és a kilométerekkel. Mind e mellett döntenem kellett, hogy vagy a kutyákkal vagy a lovakkal foglalkozom aznap, a legtöbb lovardába nem engedték be a kutyákat. Két éve történt meg a csoda, hogy sikerült kiköltözöm egy pilisi kis faluba, ahol végre minden állatomat egy helyre tudtam gyűjteni. A házhoz tartozó telek végébe egy kétboxos istállót építtettem, a mellettem lévő üres telkeken pedig legelőket alakítottam kinekik.

Beváltotta a reményeidet az együttélés?

Nemcsak, hogy beváltotta, de meg is sokszorozta! Az első reggelt sosem felejtem el, amikor végre minden elkészült, és haza tudtam költöztetni őket. A nappalim ablakából a két szép paripámat pillantottam meg először, akik békésen napoztak a felkelő nap fényében. Déjá vu-m volt abban a pillanatban, bár sosem történt ez meg még velem, de annyiszor álmodtam már róla. Végre itthon, végre együtt. Akkor és azóta minden reggel a teraszról (télen a nappaliból) nézve őket, a kutyák társaságában kortyolom reggeli kávémat, és hálát adok, hogy így élhetek. Természetesen megéltem már az itthoni lótartás magasságait és mélységeit, onnantól, hogy csak kilépek a garázsból a nyereggel a kezemben, és néhány perc múlva már lóháton az erdőben vagyok, odáig, hogy télen reggel hajszárítóval melegítem az elfagyott vízcsapot vagy térdig sárban gumicsizmában tolom a trágyás talicskát. De az az érzés, hogy biztonságban tudom őket, és bármikor megtehetem, hogy csak kiülök melléjük a legelőre és nézem, ahogyan békésen legelnek, minden nehézséget megér. Nem tudom, hogy a Pilis csendes békéje, az itthoni tartással járó odafigyelés, vagy az én megnyugvásom, de olyan békét hozott a lovaknak is, amit eddig nem tapasztaltam még. A magasan telivérzett idegesebb típusú, súlyproblémákkal küzdő kancám azóta konstans nyugalomban van, hízott vagy 100 kilót, és húsz évesen, olyan szép, mint még soha.

Hogyan reagáltak a kutyáid az új lakók beköltözésére?

Az akkori kutyapárosom már jól ismerte őket az előző lovardából, így régi ismerősként köszöntötték egymást. Azóta az öreg kutyusom elment, és utódja három hónaposan igencsak kétségbe esett, amikor először meglátta őket. Emlékszem, minden kutyám reakciója hasonló volt az első találkozásnál: elképesztő izgatottság, félelem és kíváncsiság keveredett bennük. Próbáltak közel menni, mérgesen ugatni, megfélemlíteni őket, majd rájöttek, hogy ők jobban félnek és inkább elfutottak, majd a kíváncsiság visszahozta őket. Amikor Folti kutyám először látott engem lóháton, ugatni kezdett és mellső lábaival lökdöste a ló vállát, nem értette, hogy mit keresek odafent, azt gondoltam, megpróbált megvédeni vagy megmenteni engem. Majd, amikor elindultunk közösen terepre, rájött, hogy egy falka vagyunk, sőt sokszor U alakban terelt minket hátulról. Mára teljesen egy csapat lett a négy állat, ismerik és szeretik egymást. Pannika első dolga reggel, hogy lemegy a lovakhoz, és általában leviszi egy plüss játékát, amit kedvesen odatesz Kali mellé, aki persze nem játszik vele, de megszagolja őt, majd üldögélnek ketten a távolba meredve. Imádják az almolást is, amikor a tiszta szalmában lehet játszani és hemperegni, és nagy kedvencük a körmölés, amikor lopkodni lehet a levágott szarut.

Említetted a közös terepezést, mik a tapasztalataid erről?

Ez szintén egyik nagy vágyam volt, ami szerencsére már a hazaköltözöés előtt teljesült. Sőt olyannyira, hogy egy időben két lóval és két kutyával jártam ki. A lovakat gyakran viszem ki együtt, úgy, hogy egyikőjükön ülök, a másik pedig jön vezetőszáron, hozzájuk csatlakoztak be a kutyák. Ez így bonyolultnak tűnhet, de azt vettem észre, hogy amikor érzékelik, hogy mi öten egy ménes vagy falka vagyunk, akkor egyként működnek, mindenki figyel mindenkire, és mindenki érzékeli és érzi a másikat. Szinte egy gondolatkörön vagyunk, nem kell különösebben senkit rendszabályozni, organikusan működik az összhang. Mégha nem is fajtársak, de ez az állatok közötti elképesztő szinkron jelenség lehet. Az ahogyan adtam egy picit jelent a vágtára, és az alattam lévő ló, a mellette lévő ló és a két kutya mind egy ritmusban futottak, egyként a végtelen mezőkön. Persze volt olyan, amikor az akkori kiskutyám nyeregben jött haza, mert a pici lábai nem bírták felvenni a versenyt a nagyokkal. Most, hogy a Pilisben élek, biztonságosabbnak élem meg, ha nem viszem ki őket együtt, itt nagyon sok a vad, és persze hétvégén a turista is, akik mind megijeszthetik vagy elterelhetik az állatok figyelmét, és felelősséggel nem tudok négyőjükre vigyázni.

Megfigyeltél-e magadon valami változást, amitóra így élsz?

Nagyon is! Pont úgy, mint egy békésen legelésző ló, lelassultam én is, az életritmusom, de még a beszédem és a mozgásom is lassabb, nyugodtabb lett. Maga a természet közelsége olyan békével tölt el, ami szerintem máshoz nem fogható, és az, hogy benne vannak ebben a környezetben állataim, tényleg valami egységélményt hozott el nekem, azt, hogy része vagyok egy nagyobb egésznek, hogy együtt vagyunk egyek.

Kövesi Eszter

Lovas, állat- és természetbarát, kisgyermek kora óta mélyen vonzódik a természet világához. Jelenleg pszichológusként dolgozik, aki a rendelőn túl lovas- és természetterápiákat is tart, éven át pedig a természetvédelem és természetfotózás ügyét segítette. Ő maga fotósként pedig mi mást, mint a varázslatos lovakat szereti kamerája fókuszában tudni.